1906-tól, a bükki barlangok rendszeres ásatásai nyomán mindinkább bizonyossá vált, hogy a Tűzköves kovaféleségeit a legkülönbözőbb időkben használták eszközkészítésre a vidék kőkori őslakói.

1928-35 között úgy tűnt, hogy a domb legmagasabb pontja közelében, a mai kilátó helyén Hillebrandt Jenő régésznek sikerült rábukkannia az ősember kovabányáira is.

1988-89-ben a már Herman Ottó által különösen figyelemre ajánlott Tűzkövesen, útépítés alkalmával egy új, eddig ismeretlen középső őskőkori, vagyis a neandervölgyi ősember korából származó lelőhely került elő. A lelőhely, mint kiderült, két részből áll: egy településhelyből és egy, a hozzá tartozó kovakitermelő bánya- és műhelyrészből.

A kovabányákban - melyek kora 70-40 ezer év és Európában egyedülállók - az ősemberek előbb - mintegy 1-1,2 méterrel a felszín alól - kiásták a 40-50 cm vastag kovapadot, rajta hagyva egy vékony homokréteget. Ezen azután tüzet gyújtottak. A homokréteg megvédte a kovát attól, hogy elégjen, a hő hatására azonban jól kezelhetővé vált. Ezt követően valószínűleg víz segítségével néhány irányban megrepesztették a kovapadot, majd hatalmas kvarcit-kavics ütőkövekkel kiszabadították a kiváló minőségű, ökölnyi-kétökölnyi kovarögöket. A nyersanyagdarabokból magkövet munkáltak ki, róluk nyerve azokat a jellegzetes háromszög és kagyló alakú valamint hegyes szilánkokat és hosszúkás kovapengéket, amelyek a régész kezében első pillantásra a neandervölgyi ember kultúrájáról árulkodnak.

2004-ben egy újabb tervezett útépítés során hatalmas, 50x14 méteres felületen sikerült megkezdeni egy következő középső és felső őskőkori kovakitermelő hely feltárását, amelynek során ismét előkerültek pompásan megmunkált eszközök.